Naplóbejegyzés. 104. év, 288. ciklus.
Szörényi Főgépész és a Nagy Álmosság
A tea kihűlt a bögrémben. Ez az első jel. A hídon általában van egyfajta csendes, ringató ritmusa a dolgoknak, ami mellett nyugodtan lehet kortyolgatni. De ma reggel más volt. Nem a műszerek jeleztek először, hanem a hajó maga. A Kerengő Kert rezonanciája. Ma reggel hamis volt. Egy alig hallható, disszonáns felhang, ami a padlólemez legmélyéről kúszott fel, jelezve, hogy a szív, a gépterem, nincs jól.
A főkonzol megerősítette, amit éreztem. A hármas plazmavető hűtés-kiegyenlítő rezonátora. Egy apró, de annál makacsabb vörös ikon pislákolt mellette. Túlterhelési kockázat.
Aztán megnéztem a személyzeti logot, és a kép összeállt. Szörényi Lajos. Negyvennyolc órája folyamatosan a gépteremben. A kirakós darabjai a helyükre kerültek: a rezonátor zúg, Lali pedig a múltbeli kudarca miatt – amikor az a fránya, elavult protokoll majdnem végzetes hibát okozott – nem mer szólni. Egyedül birkózik a géppel, ahogy egy medve birkózik a sebével: csendben, makacsul, az utolsó leheletéig.
Aztán a dráma megkezdődött, ahogy az a mi kis kaotikus családunkban lenni szokott...
A belső szenzorok jelezték az első érkezőt. Életjel-lokátor: Vaskúti M., sprintel a kommunikációs szektorból a gépterem felé. A katasztrófa leglelkesebb hírnöke. A szeme ilyenkor úgy csillog, mint egy szupernóva. Tudtam, hogy a megoldási javaslata hangos lesz, látványos, és valószínűleg több kárt okoz, mint hasznot.
Néhány perccel később a tudományos részleg felől egy másik jel. Dr. Móricz Áron. Az ő mozgása kimért, logikus, mint egy sakkfigura lépései. Ő a mi tudósunk, aki a valóságot addig boncolgatja, míg az ki nem vérzik a kezei között. Tudtam, hogy az ő megoldása precíz lesz, adatokkal alátámasztott, és tökéletesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Lali nem egy optimalizálandó algoritmus.
És persze, Sziggy sem maradhatott ki. A biztonsági részlegből érkező léptei olyan súlyosak voltak, hogy a szenzorok is megérezték. Barna Zsigmond, aki a múlt csatáit vívja a jelen gépeivel. Az ő megoldása a fegyelem lesz, a protokoll, a kőkemény akarat – mindaz, ami egy kimerült, szorongó emberen a legkevésbé segít.
Végül a navigációs fülkéből egy csendes, szinte észrevehetetlen mozgás. Dr. Lovas Boldizsár. A mi csendes csillag-filozófusunk. Az ő megoldása elegáns lesz, költői, és valószínűleg teljesen figyelmen kívül hagyja a vörösen pislákoló ikon sürgető valóságát.
Néztem a konzolt. Négy briliáns elme, négy jó barát rohant le a gépterembe, hogy megmentsék a bajtársukat. És tudtam, hogy mind az négyen, a legjobb szándékkal is, csak rontani fognak a helyzeten. Mert ez nem egy technikai probléma volt. Ez egy emberi probléma.
Felálltam, és magamhoz vettem a régi, repedt zománcos bögrémet. Ideje volt lemenni.
A gépteremben a káosz a tetőfokára hágott. Vackor a krio-sokkról kiabált, Maron egy stimulánst lengetett, Sziggy a tápanyagmegvonás áldásairól szónokolt, Boldizsár pedig a holofedélzet terápiás hatásairól beszélt. A levegő vibrált a tudományos, katonai és filozofikus zsenialitásuk súlyától.
És a közepén ott állt Lali, a szemét alig bírta nyitva tartani.
Nem szóltam, csak odaléptem hozzá, és a kezemet a vállára tettem. – Lali. Mióta vagy talpon?
A többi már történelem. A szégyen, a beismerés, a parancsba csomagolt feloldozás. Ahogy Lali elindult a kabinja felé, a négy "megmentő" ott állt a csendben, mint akik hirtelen egy idegen nyelven hallottak valamit, amit a szívük mélyén mindig is értettek, de sosem tudtak kimondani.
Most a hídon ülök, a tea végre meleg a bögrémben. A hajó rezonanciája újra tiszta. A Tudásszakadék a legnagyobb átkunk és a legnagyobb áldásunk. Elvette tőlünk a mindentudás biztonságát, de cserébe valamit adott, ami talán fontosabb: a kényszert, hogy emberek maradjunk. Hogy ne a kézikönyvekben, hanem egymás szemében keressük a választ.
Ezen a hajón nem a gépeket kell életben tartanunk. Hanem egymást.
